Dr. Blondee & the dog blog

Hónapok óta készülök arra, hogy elkezdjem a blogírást. Heteken keresztül tököltem a blog helyének és a sablonjának kiválasztásával, de ahányszor csak oda jutottam, hogy akkor most írok, valahogy elszállt… nem az ihletem, inkább a bátorságom. Nem utolsósorban erről jut eszembe, hogy az egyik kérdés, ami sűrűn foglalkoztat, a félelem. A gyávaságtól faló félelem. Évek kellettek ahhoz, hogy megértsem, szembe kell néznem ezzel. Magasfokú dilettáns pszichológiai jártasságom révén pillanatnak tűnő röpke 30 év alatt rájöttem: a gyökereknél kellene keresgélnem először, hogy megtaláljam az én saját krumplimat…

Apám meglehetősen szigorú és ismeretségi körében megingathatatlannak tűnő tekintélynek örvendő ember volt. Jóképű, legalábbis nem tömegbe-vesző-arcú zsivány fiatalember a hatvan-hetvenes években. Apja, a becsületes, csupaszív kovácsmester tisztességre, a gyengébbek védelmére nevelte szerintem. Az anyját más fából faragták: becsvágyó vidéki leány, hiú és becsvágyó, egoizmusából valószínűleg még nemzedékeken át jut mindannyiunk génjeibe. A kovácsmester fia egyet tudott már tizenháromévesen (egész életében tudta és sűrűn hangsúlyozta is, hogy milyen régóta tudta): a vas az élete. De nem kovács lett, hanem gépész, és miután egyszer felült egy motorra, talán egy Pannónia lehetett, tudta: ez az élete. Aztán ugyanezt a bizonyosságot várta el az ő gyerekeitől is. Asszem. Apámról majd még később mesélek, egyelőre legyen elég ennyi.