Dr. Blondee & the dog blog

Ha film, akkor Csak egy kis pánik és főleg Még egy kis pánik. Jó kis sztori, de kérdés: meg lehet –e érteni a fabula részen túli tanulságot addig, míg nem vesztettük el a szüleinket. Kétlem. Micsoda film.. You… you are good, my friend, you are good… Life is just too fuckin short, ahogy a shrink mondja:) Ez pedig egy quite long post, úgyhogy gondold meg 2x is, hogy ide kattints… ——–>

Szülők.Sokat gondolkodtam ezen, és azt hiszem, harcolnunk kell velük, míg csak élünk. Amikor meghal valamelyikük, azt hisszük, vége. Azt hisszük, mindennek vége, minden elveszett, nincs több háború és minden hiába volt. Később derül ki: az igazi harc csak a haláluk után kezdődik. De miért, ha egyszer nem lehet győzni? És veszteni sem. Akkor minek az egész. Mi értelme az egész csatározásnak, miért is küzdöttünk annyi éven át?

Nyolcévesen azért,hogy ne kelljen vasárnaponként nejlonharisnyát venni a templomba. Tizennégyévesen azért, hogy egyáltalán ne kelljen oda menni, valamint hogy a barátainkkal oda mehessünk, ahova csak akarunk. Tizenhatévesen azért, hogy több napra mehessünk oda, a barátunkkal és hogy abbahagyhassuk a hegedűtanulást, a szolfézzsal egyetemben. Tizennyolcévesen kicsit elbizonytalanodunk, ez az első pánik, amikor elveszni látszanak a lázadnivalók, de a környezetváltozás leköti az érdeklődésünket, gyökeret verünk az új koleszban, albérletben és máris ott az új ellenfél és feladat: a vizsgák és tanárok, lehet tovább lázadozni, anélkül, hogy felmerülne bennem, mi lenne harc nélkül? Ki lennék én?

Azok, akik nem tanulnak tovább, itt jelentős előnyre tehetnek szert. Az idősebb munkatársak nagy segítséget nyújtanak az illúziók felszámolásában, olyan szabályok gyakorlati megismertetésével, mint az erősebb kutya b”ik, amit szabad Jupiternek,… azzal, hogy az igazságtalanság (is) Van.

Ezen a módon előbb nyílik lehetőségük arra, hogy megismerjék a túlélésért való küzdelmet, annak értelmét, értelmetlenségét is. És hamarabb szembesülnek a kérdéssel is: mi van, ha nincs ez a küzdelem?

De hát huszonévesen kevesebbet filozofál, inkább cselekszik az ember, sokan megnősünek, újabb arénát biztosítva a harcnak. Az ember lényegéből fakadó önvédelmi reflex működik, és még mindig nem teszi fel magának a kérdést: ki vagyok én, inkább arra keresi a választ, ki szeretne lenni. Jó szeretne lenni, mindenki. Egészséges, gazdag, szerencsés, szép és hatalmas a maga világában, de mindenek alatt: jó.

Az ember eredendően jó. Jónak lenni azt jelenti, adsz, mert adhatsz. Ha adhatsz, hatalmad van. Ha nincs, halott vagy. De élni akarsz, ezért hatalmat akarsz, ezért jó vagy, legalábbis annak akarod tudni magad és ez a világ legtermészetesebb dolga.

Amikor úgy érzem, nem vagyok birtokában annak a bizonyos dolognak, ami a hatalom érzéséhez kell, félek, szorongok. Akkor keresek és szerezni próbálok. Szépséget, észt, fiatalságot, pénzt, pozíciót. Megszerezek, megtartok belőlük időről-időre ezt-azt, de elfelejtek adni. Ha elfelejtem az adást, nem érezhetem a hatalmamat sem és persze, hogy értelmetlennek tűnik az élet.

Olyan ez, mint amikor búvárpalackkal merülsz a víz alá, szádban a csutora, de mert megszoktad, hogy az orrodon (is) veszel levegőt, ezt próbálod a víz alatt is. Fuldokolsz. Az életösztönöd győzni fog a pánik felett, nem fulladsz meg: egyszercsak szippantasz egy óriási slukk finom, éltető oxigént.

Idővel és némi gondolkodással szembesülünk azzal, hogy nem vagyunk azonosak az általunk ideálisnak tartott erkölcsökkel. Ezen a ponton sokan feladják. Nem akarnak többé jók lenni, sem becsületesek, vagy igazak, mert nem lehetnek azok, akinek hitték magukat. Pedig ha belátom, hogy nem vagyok olyan igaz, nem vagyok olyan nemeslelkű, erős, amilyennek tudni akartam magam, ha belátom, hogy nem vagyok olyan jó… keserves, de azt, hogy kevesebb hatalmam van, mint gondoltam, és szembenézek ezzel, akkor ha hatalmas és jó nem is, de legalább bátor vagyok. Nem?J És azért ez sem kevés.

Nem tudok már olyan biztosan dolgokat, nincsen olyan meggyőződésem, mint huszonévesen, de érzem, valami másom van helyette. Nem tudom még pontosan, lehet-e bölcsességnek hívni, de a nemtudásnak ez a bizonyossága sokszor jobban megnyugtat, mint bármilyen egzakt tudás.

A Még egy kis pánikot látni kell. Azt nem tudom, mikor. Nem értettem volna, ha akkor nézem, amikor még apám élt. Nem ötlött volna fel bennem, hogy szembesüljek azzal, mi lenne, ha meghal. Azzal, hogy nincs, meg nem lettem volna képes szembesülni, mert nem lehet. Nem tudsz szembesülni azzal, mennyire tud hiányozni egy pohár víz, amíg nem érzed a szomjúságot a füledben zakatolni, addíg, míg minden földi vágyad, elnyomva minden mást érzést és ösztönt, csak egy pohár víz. Elképzeled, hümmögsz, igen, nagyon szomjas tud lenni az ember, ilyeneket mondasz, ha valaki elmeséli.

A jó az, hogy amikor kell, odaér. A pohár víz, a halál és a film is. Ez a kegyelem.

Honnan tudom? Egy nigériai barátom, Ike (akinek az édesapja a karjaiban halt meg, amikor a fiú tizenhat éves volt) kérdezte tőlem még a korai gyász idején, hogy láttam-e a filmet. Megnéztem. Az életem része lett. Százszor láttam. Nem tűnt fel, mivel nem is hallottam még a zenészről, hogy Robert de Niro és Billy Christal a második részben, amikor az utóbbi, dilidoki lévén analizálni kényszerül a maffiafőnöket, tehát hogy Tony Benettről váltanak néhány szót: olasz, zenész, szeretik.

Évekkel később egy születésnapomra kaptam egy Diana Krall cd-t, szintén nem ismertem és az egyik dal: I’ve got the world on a string (and sitting on a rainbow…) annyira tetszett, mint ez a film. Majdnem naponta hallgatom évek óta. És amikor százhúszadszor láttam a filmet, akkor tűnt fel, hogy Tony Benettről beszélnek. Arról a jazz-zenészről, aki Diana Krall-al a duettet énekli az én agyonhallgatott CD-men. És újabb néhányszor meg kellett néznem, hogy leessen a tantusz: nemcsak hogy ez a dal a film záródala, de Tony Benett is énekli… Ez akkor esett le, amikor a film legvégén Billy C. odaszól a „szerenádozó” zenészeknek: Tony, csak még egy dalt…

Hát ilyen figyelmetlen vagyok, és mégis. Összeérnek a dolgok. What a world, what a life…

Ez már tényleg csak egy utóirat: ma megtaláltam youtube-on A videót is. Ladies and Gentlemen, please welcome: Diana Krall and Tony Benett:)