Dr. Blondee & the dog blog

Nem ez lesz az utolsó poszt a filmmel kapcsolatban, de most, hogy képeket keresgéltem, találtam néhány filmelemzést. Ok, igazából egyet olvastam el tüzetesebben, és nem hagyhatom szó nélkül, pont azért, amiről már írtam: mit érthet meg ebből a filmből az ember?

Kelsey – bemutatkozása és fotója alapján – egy kedves 28 éves dél-kaliforniai lány, aki forgatókönyvírást tanult, tehát több ismerete van a filmcsinálásról, mint nekem, az tuti fix.

• De miért vet rossz fényt Robert de Niróra, hogy a West Side Story-ból énekel?

• Billy Cristalt úgy említi, mint a másik ember a plakáton, akinek a szerepe – bár van néhány jó poénja a filmben – kimerül abban, hogy azt ismételgeti, “I’m grieving. It’s a process,” (gyászolok, ez egy folyamat) legalább négyszer(!) a film során. Tán nem volt több gag-ötlete a forgatókönyvírónak? – teszi fel a kérdést.

Az ismétlés (Hulot úr nyaral c. klasszikus francia ősvígjáték óta, vagy tán korábban) a humor egyik eszköze, mellesleg én is szeretem:) Dr. Sobel apja elismert pszichiáter, a helyi közösség nagyrabecsült alakja, kiváló társasági ember, aki kiváló partikat ad, a helyi promik nagy örömére, majd infraktust kap (asszem) és meghal nagy hirtelen. Ifj. dr. Sobel apja árnyékában növekedett és lépett pszichiáter apja nyomdokaiba. Vagy nem, a dilemma mindenesetre csak apja hirtelen halála után merül fel benne, addig megfelelni próbál az öregnek. Eléggé tesze-fosza módon, dehát ő ilyen. Jelentéktelen. Hitették el vele a szület. Onnan gondolom, hogy amikor szüleit meghívja (második) esküvőjére, anyja magyarázza el neki a visszautasítás okát: apja új könyve most jelent meg, felolvasókörútra kell mennie, különben a gaz könyvkereskedők az alsó polcra teszik majd a minden bizonnyal bestsellerré váló művet. Ifj. dr Sobel azzal próbálna érvelni, hogy hisz ez az életben egyszer, na jó kétszer történik az emberrel, mégiscsak jobb érzés, ha a szülők is együtt örülnek az ifjú párral. Anyja az alapozóval együtt arcára szerelt elnéző mosollyal annyit mond: fiam, nem hagyhatunk itt csapot papot minden alkalommal, ahányszor csak megnősülsz….

Na, szóval meghal az öreg, a fiú pedig gyászol. A gyászról, míg nem találkozik vele az ember fia, azt hiszi, hogy valami Dolog, amit csinál az ember, mikor megtörténik vele az, ami miatt gyászolnia kell. Ilyenkor vannak a többiek, meg az egy, aki Gyászol, pedig asse tudja, eszik-e vagy isszák. A gyászról majd máskor bővebben, most legyen elég annyi, hogy senki nem tudja, Hogyan kell gyászolni, a gyászoló egyet tud: valami fekete lyukba került, azt se tudja, mi fáj, pedig fáj, annyira, hogy legszívesebben maga is meghalna, pedig nem. Mert egyebek között olyan sokkon is túl van, hogy elkerülte a halál. Súrolta, de nem ő halt meg. Jön megy a világban, illetve a fekete lyukban, amit a körülötte levők nem látnak, és ő mindent megtesz, hogy ne is lássák, de még ő maga se.

A mindennapi élet azonban nem áll meg, a fekete lyuk is marad és az egyik legdurvább: se a gyászoló, se a többiek nem tudják, meddig tart ez az állapot. (A társadalom persze időt ad, x ideig járjál fekete ruhában, ne mosolyogj, ne beszélj vidám dolgokról, stb.) Ebben az időtlenségben hát a gyászoló, ahogy jön megy a hétköznapokban, ami a halotti torral kezdődik, ahol békésen kávét és fasírtot szolgál fel a többieknek, tehát ebben az időtlenségben a gyászolónak egyetlen mentsvára, az egyetlen magyarázat az ő viselkedésére: hogy gyászol. Nem azért ismételgeti a szerencsétlen, mert nincsen újabb poén, hanem mert nem tudja, mi történik vele, illetve hogy amit érez, az normális-e, vagy megbolondult. Egyet mondhat, főleg, ha pszichiáter/ológus, merthát mégiscsak többet tud a lélekről: Gyászolok. Ez egy folyamat… ennél többet aztán persze ő se, hiába Freud, vagy a többiek, mert ez vele történik.