Újjászületsz, mikor kiönt az Isten 2007 Április 5.
Posted by drblondeee in Alma the dog, Félelem és reszketés, Gyász, Kopasz csajok, Sose halunk meg. Vagy...?, dr. Blondee.trackback
Kiönt az Isten, kurva ürgét, ki a zugodból, te meg csak rohansz, szántáson, réteken át, hordod hátadon csapzott prémed, igen, kiöntöttél Istenem.
Félálomban ketyegek, hisz ébren se vagyok, mégis ez a szorongás megint, meg a rohadt alliteráció, ennek nem tudok ellenállni. Szerelem ez, amitől félek, tán nem is, csak az a tekintet, szenvedés sugárzik, ezt ismerem, mintha tükörbe néznék. Tiszta, jeges tó mélyén a nyári út füve, gyengéden lebbenti meg a víz a fűszálakat, halak úsznak a mezőn, de egyszercsak elfogy a gleccservíz és száraz lesz
a rét megint – egy nyárra.
Sokkot kaptam, vaze, nem normális, nem is rossz, vagy jó, „csak” így van ez, csak félek tőle, az emlékezetem, a hűtlen kurva is cserben hagy rendre, magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem, hagyom. Viaszkosvászon az asztalomon, faricskálok lomhán egy dalon, vézna, szánalmas figura én, s magam vagyok a föld kerekén. Drága Tóth Árpád, hát talán mégse vesztem el teljesen, ha erre emlékszem, többé kevésbé pontosan. Vagy csak tudom, nem tudom.
Reggel volt, nem kora, csak a hajnali fekvőknek az, a telefon, az alattomos, a jöttök vasárnap ebédre, meg a hol vagy, mikor érsz ide eszköze, semmi kis szar műanyag, meg egy kis fém, elárul, mintha rádlőne a hűtőd, te is fiam, Lehel, csörög.
Nem tudod még, honnan is tudhatnád, felveszed, vagyis én, a húgom hangja valami más világból, meghalt az apu.
De hiszen jó kislány voltam, bújnék vissza valami földpaplan alá, amíg kitisztul az ég, levonul az ár, de nincs hova és nem is tehetem, akár a gyerekkori álmomban, meztelen vagyok, azok vagyunk, egymás színe előtt. Nincs de, most nem érek rá, majd később, nincsen könny többé, kinek, minek zokognál. Nék. Nánk. Csak unk. Vagyunk. Ő meg nincs.
Kurva, kibaszott telefonja, az álszent picsa. Bár nem is nőneműnek hangzik: telefon. Semleges, vagy tán hímnem. Hát induljunk. Nem láttam még halottat. Holtan az apámat, ruha nélkül, felöltöztetni. Kell.
Évekkel később mondom, nem szemrehányóan, csak a csalódásomnak adok hangot:
-Nem jöttél velem, rosszul lettél, szürke voltál és vert a víz, mire odaértünk volna, visszahoztalak a városba aztán egyedül mentem.
-Ezért akartál válni?
-Nem, csak mondom, csalódtam.
-Ott voltam, veled. Rosszul lettem, ügyeletre mentünk, gyógyszert kaptam és mentem veled. Ott voltam, mikor apádat a nappaliból a ravatalozóba vitték.
Érdekes. Asszem megbolondulok. Vagyis csak az agyam.
Miért van az, hogy amitől félünk, amit gyűlölünk, azt nőneműnek gondoljuk, a kurva anyját, a kurva életet, Istent meg, pedig sose láttuk, férfianak, hímnemnek.
A húgom, az ősnövényevő, az ősanyatigris, ő vette a kibaszott telefont, hogy újra kimondja édesapa egyetlen kisfiának, az ő Lolijának a megváltoztathatatlant, ő öltöztette anyánkkal és és ő zárta le a szemét. Ezt is évekkel később tudtam meg. Mire ki tudtam mondani a kérdést. Ő meg a választ.
Mert mikor kiönt az Isten, alapos munkát végez. Nincsen menedék, nincsenek szavak, se könnyek, se te, se tudás, olyan vagy, mint a merevített képkocka, meg még egy, meg még egy, jé ez is te vagy, akár egy némafilmen, tiszta lap vagy, te magad, és várod, hogy lapozzon már valaki. És lapoz. És akkor megérzed, megsejted, ki vagy.
Te… áááá… én… szóval, na…. folynak a könnyeim. Ennyi a véleményem. Mocskosul tudsz. Írni is, élni is.
Köszönöm…
hasonlót még nem olvastam…nagyon lebilincselő. a fájdalom sok mindent khoz az emberből….
“Az ökrök száján véres nyál csurog, az emberek mind véreset vizelnek…
A század bűzös vad csomókban áll, fölöttünk fú a förtelmes halál…”
Ismerős?
Ez az, amikor kiönt az Isten?
Bocs a bűzös után “,” van.
Emberek, köszönöm az olvasást, és a hozzászólásokat, sms-eket és emileket is… A legjobb ajándékok egyike, amit adhatsz, az érzés, hogy nincsen egyedül az ember, még ha magányosnak is érzi magát. Köszönöm szépen.
szeretettel
dr Blondee
Bitumen: igen, szerintem vannak dolgok, amiket csak a fájdalom hozhat ki az emberből. Azt viszont szintén megtanultam a magam és mások csapásait (és persze örömeit is:) látva, hogy nem az a lényeg, mennyi mi történik veled, hanem az, hogy kivé válsz. Tudom, hogy közhely, csak megtapasztaltam, ezért mondom, hogy az igazi próbatétel akkor kezdődik, amikor túléli az ember a Kiöntést:)
ismerős?: igen, ismerős… de nem tudtam mi, megnéztem, Radnóti, a Razglednicák, és nem tudom, hogy az olyan-e, mikor kiönt az Isten. De úgy érzem, az más, az háború volt…
Sajnálom, ha te úgy érzed, most is az dúl…
szeretettel
dr Blondee
Ne haragudjon senki de én már egy ilyen kis hülye pontosságmániás vagyok. Az ökrök száján véres nyál csorog… nem csurog, azt hiszem. Ha már a vesszőhibádat javítottad. Valóban Razglednica, és szerintem sem kiöntés.
Az a tapasztalatom hogy bizonyos méretű sokk után már elmarad a kiöntés. Te biztosan érted kire gondolok, a kedvesemre, ő, ha megkérdeznéd és elmondaná, abban a pillanatban amikor szinte mindenki odaveszett akit szeretett, és ténylegesen mindenki akire valaha számíthatott, gyakorlatilag átteleportált egy olyan párhuzamos világba, ahol ezek az emberek sosem voltak, mert csak így tudta ép ésszel kibírni. És még ma sem tudom megtalálta-e vagy gyáltalán kereste-e közben önmagát.
Kiöntés. Én csak közvetve tudhatom, veszítettem el kisgyerekként imádott nagymamát, kamaszként szeretett nagybácsit és a legjobb barátnőmet, később illetve azóta “csak” egy kutyát. És annak lehetőségét hogy a nagy szerelmemmel legyen néhány gondtalan évünk, minthogy én lettem a családja, támasza, egyetlen mindene. A halál eleddig nem csinált velem semmit. Mégis: az egész életemet fenekestől átírta, felforgatta, hát nem is tudom. A Halál bizony maga az Isten. Az Élet is maga az Isten. Isten nem is más, nem is több mint Élet és Halál…
Most ez volt a fejemben, mármint a vers. A katarzis ugyanaz. A háborúban szélsőségesebben válsz azzá ami a lényeg, vagyis (idézet egy nagytól): “Azt viszont szintén megtanultam a magam és mások csapásait (és persze örömeit is:) látva, hogy nem az a lényeg, mennyi mi történik veled, hanem az, hogy kivé válsz.” Katarzis, amikor az ember rájön, hogy nagyrészt egy komédia színpadán áll, napjai, percei túlnyomó többségében szerepel (mily érdekesek leszünk, amikor szereplünk, gombóccal a torokban, komolykodva, nem mondjuk, amit mondanánk egyébként. Például, hogy “a picsába”, ha megcsíp egy szúnyog, hogy itt maradjunk). H az ember nem szerepel, akkor vezekel (ahogyan a távol-keletiek az oszlop tetején, rögeszméjévé válik valami, amit jónak gondol és azért, hogy tényleg jót tegyen, szerepet vesz fel, innen már ismerjük). Meg stb-t csinál, oly emberien, de nem katartikusan. A katarzis ugyanis felsőbbség. Az az a pillanat, amikor tisztán látszik a lényeg. Persze a jó művészet ilyen, katartikus, mert tisztán, amolyan fehér iróniával (kevenc íróm szerint: fehér humorral) mutat tükröt, amiben a tisztaság csillog. Istenem, micsoda erő, önirónia az emberiséggel szemben a halálra várva verset írni és eldugni a kabátzsebbe. Milyen szép, katartikus. Micsoda tükör nekünk, szerepet játszó embereknek.
Ugyanezt művészet nélkül is átéljük az olyan pillanatokban, amelyekről kedves bloggerünk értekezik, amikor kiönti őt az Isten (mily jó kép ez! Még, hogy nem művészet?).
Meg más pillanatokban is (reggeli a szabadban, szerelem, a születés misztériuma, meg más, sokkal mindennapibb katarzisok). Szóval jöhetett volna ide más is, mondjuk Kosztolányi: “Van már kenyerem, borom is van…” … “…de nincs meg a kincs, amire vágytam, a kincs, amiért porig égtem, itthon vagyok itt, e világban, de már nem vagyok otthon az égben.”
Akkor pont a razglednicák jutott eszembe.
Szeretettel: dr ismerős?
Ez azt jelenti, hogy nincsen katarzis közönség nélkül..? Szerintem nem lehet így szétválatsztani a szerepelést meg a nem szerepelést. És lehet olyan, hogy a szerepelés részeként küldesz el valakit a picsába…nem?
Őszintén szólva szerintem igazán akkor szabadulnak fel bennünk a hétköznapokon átívelő érzések, amikor belénk vág a ménkű. Úgy értem, nem tartom különösen erősnek Radnótit azért, mert verseket írt abban a nyomorult helyzetben… ahogy a munkatáborban is születhettek viccek.. csak mert ilyen az ember… az egyik kínjában széjjelver valamit, a másik fest, a harmadik ír… a negyedik meg csak nem akar meghalni, és nem gondolkodik az Életen. De sokan vagyunk, akik nem tudnak nem gondolkodni… nem?
Kosztolányi különben jobb:) mármint nekem, hangulatra.
Roni: a kiöntés nekem a halállal jött, de nemcsak halállal önthet ki az Isten…
Ja, ha meggondolom engem is kiöntött már, egetrengető szerelmem másik oldalon bekövetkezett egyoldalú halálával…
…
Ja a szereplés csak az egyik. A vezeklés a másik, akkor magadnak szerepelsz. Ez nem egyenlő a hittel – mily aktuális, mondjuk a böjttel. A vezeklésnél ugyanis rögeszméről hiszed, hogy az igazság és azzal irányítod a saját és vele együtt mások életét. A harmadik a szemétkedés, a negyedik a cinizmus, az ötödik a… Sorolhatjuk véges végtelen… A katarzis ezeken felül van. Talán, amikor kiönt az Úr, ahogy Te írtad. Meg máskor is. Nagy misztériumokkor, ahogy említettem – halál, születés, szerelem, művészet, ünnep,…
Azt mondja valamelyik filozófus író, hogy a legjobb állapot ülni egy tamariszkusz alatt az árnyékban, ebéd után, valami olasz kikötőfalu környékén, vagy a Balatonnál. Nézni a tengert, szép lányokra gondolni, elszívni egy pipát és azt mondani: Istenem, milyen jó a te gyermekednek lenni. Mert szereted a te gyermeked.
Ezt a pillanatot a görögök ephiphoisztezisznek nevezték (Istengyermekségnek), És azt mondták, ebben van az egész világ. Az alkotás ide tartozik. Szerintem nem az a lényeg, hogy erős-e Radnóti ott a “jajjal teli Szerbia vad ormán”, hanem az, hogy a legnagyobb kegyetlenség közben sem adja fel azt a méltóságot, hogy ember legyen. Hogy találjon katarzist az eszmék, rögeszmék világában. Mi lehet helyben misztérium? Csak a művészet, a többit eltiltják, megölik. Nyilván a többiek is keresik ugyanezt. Bár sokan csak játszanak ott is, kifelé, bár értelme nincs, de ez a megszokás (mily balga az emberi jellem), sokan a rögeszméikben élik ki magukat és megint mások, bár kevesen hitükben keresik a választ. Egyedül Radnótinál van notesz.
Hallottam egy embertől, aki megjárta a Gulágot. Mesélt arról a többieknek hogy a sok szenvedés között, voltak azért apró örömök. “na ezek kellettek – mondta – meg az, hogy tudjunk nevetni rajtuk, aztán meg magunkon és rajtuk beleértve az őröket is…” Ottan… Ez sem erő, csak több, mint önbecsapás…
Szerintem, látva/olvasva mennyi gondoltaod van, írjál saját blogot. Bővebben kifejtve, saját élményekkel fűszerezve talán idegenként is jobban átjönne a mondanivalód. Itt már, érzésem szerint fényévekre kerültünk a témától.
Igen, az Istengyermekség, ez jó… A vezeklés – szereplés ellentétpárral továbbra sem tudok azonosulni ebben az összefüggésben, mert szerintem párhuzamosan létezik mind a kettő, nem zárják ki egymást. Ráadásul a vezeklés a bűnből, a bűntudatból fakad.. ez nekem egyszerűen egy újabb kérdés(kör)… ami újabb kérdéseket vet fel… az eredendő,a saját bűn… ami így Húsvét táján, igen aktuális, ahogy a katarzis is:) bár az mindíg az:)
Tény, hogy a vezeklés nem egyenlő a hittel, de ezt nem is állítjuk, vagy?
A saját blog szerintem is jó ötlet, nekem (nekünk:) igen sokat segít…
szeretettel
dr Blondee
ez igazán tetszett.
[...] elmúlás egy őszi nap aztán utánamlépett, ki a dalból, bele a valóba, utánunklép – a múlandóság már csak ilyen ragaszkodó [...]
ezt vartam.. egy ilyent
auchi az url-vel