Dr Blondee last call: asse tudom mitől, csak félek 2007 Április 16.
Posted by drblondeee in Apák és lányok, Bulvár, Félelem és reszketés, Gyász, Kopasz csajok, Sose halunk meg. Vagy...?, dr. Blondee.trackback
Dr Blondee bézs pamlagolás ma délután, téma: mitől félek, avagy könnybe lábad a szemem egy érzelgősebb reklámfilmtől és nem tudom, miért. Szól hozzá, beszélgessünk:)
Nagyon jóóóóóóóó! Szuper a téma, hát ha valaki tudja miről van szó az én vagyok. Az lesz a síromra írva hogy itt nyugszik ronika, félt 70 évet
top ten ok? ja, és arra is kíváncsi lennék, hogy észrevettél-e valamilyen szabályszerúséget a szorongások előfordulásának gyakoriságában, magyarán mitől függhet?
Ha már meg tudod fogalmazni mitől félsz, akkor jó úton jársz. A megmagyarázhatatlan félelem a legrosszabb, amikor csak úgy egy az egyben a léttől rettegsz. Azt nem hiszem hogy szabályosan jönne mint egy roham, nekem inkább időszakaim vannak. Fordítottan arányos az önbizalommal. Amikor minden jól ment és sikert sikerre halmoztam, ismeretlen volt számomra a szorongás, de olyankor is előfordultak túlérzékeny időszakok. Kettévenném a két dolgot.
A szentimentális időszakok belső érzelmi bizonytalanságot takarnak de nem feltétlenül önbizalomhiányt. Túláradó viszonzatlan érzelmek vagy ha nem vagyok biztos abban hogy jó-e nekem az amiben vagyok: ilyenkor jön a minden percben bőghetnék…
Ha önmagamba vetett hitem akármi miatt meggyengül, akkor pedig elkezdek félni. Mivel meginog az önértékelésem, fokozottabban támaszkodom mások véleményére, és ez nem tesz jót. ha az ember arra alapoz hogy vajon mások mit gondonak róla, olyan mértékű emberi gonoszsággal szembesülhet ami visszaveti évekre az önbizalmát.
Nézzünk néhány gyakori félelem típust.
1. A “szeretetlenségtől” illetve a magánytól való félelem.
Ha attól félek hogy meggyűlölnek és egyedül maradok. Beképzelem hogy a barátaim nem azért mellőznek mert nem érnek rá, hanem mert nem vagyok elég jó barát, elég érdekes ember…
2. Félelem attól hogy nem felelsz meg az elvárásoknak.
Társadalmi vagy családi elvárásoknak, utóbbi jobban és erősebben hat, főleg fiatalabb korban. Amikor a családod szembesít azzal hogy nem az elvárásoknak megfelelően viselkedsz vagy nézel ki (esetemben, amikor anyám ezzel szembesített egy egész évre végem volt mint a botnak).
3. A kudarctól való félelem.
Attól is szoktam félni, hogy végül semmi sem sikerül, akarat ide vagy oda. Ez talán a legrosszabb. Hogy saját elvárásaimnak nem tudok megfelelni - ez érzelmileg erősebben érint mint mások elvárásai. Korszakonként változik milyen jellegű kudarctól félünk: vizsgák, karrier, anyaság… hogy nem leszünk elég jók.
4. Az emberi kapcsolatoktól való félelem.
Kicsit más mint a magány, mert ott meglévő kapcsolataink elvesztésétől félünk. Ebben az esetben pedig az idegenek elénk tartott tükrétől. Pedig ugye senki sem harap, de mégis: főleg ha rutinunkat veszítjük az emberi kapcsolatokban, piszok félelmetes újrakezdeni. Elfogadnak? Kibeszélnek a hátam mögött? Utálnak? Kinevetnek, lenéznek? Irracionális rettegés mert sokuk figyelmet sem érdemel, de ha nincs rendben az ember önmagával akkor mindnekit felértékel maga körül.
A félelem érzelmi válaszunk az ismeretlenre. jelentősen csökkenthetjük ha nagy levegőt veszünk és belevetjük magunkat az életbe, de ez a legnehezebb. Van aki hajlamosabb félni, van aki bátrabbnak született, de ha őszinték vagyunk be kell látnunk hogy néha bizony mindenki fél.
Amit egytől négyig felsoroltál, abban mintha mindegyiknek az eredője a kudarctól való félelem bújik meg, nem? azért próbálom egyszerüsíteni, mert így talán könnyebben találunk gyógyírt a félelmekre, szorongásokra (utóbbi talán a “megmagyarázhatatlan félelem”.
Ha valaki ilyen frappánsan csoportba tudja szedni az okokat, akkor talán könnyebben változtathat is, nem?
És kérdés az is, mi van azzal az állapottal, mikor úgy érezzük, hogy elvileg minden frankó, mégis görcsbe áll a gyomrunk néha. találkoztam egy kedves lánnyal a napokban, aki elmesélte, hogy pszichiátere xanaxot meg antidepresszánst írt neki, és tök jól kikúrálta magát. Ő speciel fősuli befejezése, diploma előtt (Oh, Mrs Robinson:) szorongott az előtte álló változások, a bizonytalanság miatt.
Az jutott még eszembe, hogy amikor szorongok, de télleg:), akkor nem nagyon vagyok képes mások véleményét befogadni, csak ha már egy kicsit megnyugodtam… így aztán segíteni is elég nehéz..
Hát, ha úgy vesszük rá lehet húzni a szeretetlenségre, magányra, félresiklott életre hogy kudarc. De szerintem a félelem leküzdéséhez az első lépés, hogy tisztázzuk: miféle kudarctól félünk, mert más szembenézni egy eltorzult, szerethetetlenné vált személyiség problémájával, mint a munkanélküliséggel vagy azzal hogy nem értünk szót a gyerekünkkel… Első hogy tudd mitől félsz, tehát a szorongásból, az okok feltárásával félelmet kell csinálni. Utána már lehet kiutat keresni.
A másik dolog, hogy szorongásban nem szívesen hallgatsz oda másokra, szintén ismerős. Ha nem bízol magadban sem, akkor persze hogy másokban sem, és bezárkózol hogy ne sérülj. Ideális esetben van melletted olyasvalaki, aki nem tartozik a “mások” kategóriába, és kirugdos, de majdnem mindig önmagunkat kell saját hajunknál fogva kicibálni.
Amúgy meg van úgy, hogy Isten sem a kötelet dobja hanem betemeti az alattunk tátongó szakadékot.
Igen, a jól meghatározható félelem nagyon megnyugtató: emlékeztek, hogy Asterix és kis bátor népe semmitől nem féltek, egyet kivéve, hogy rájuk szakad az ég. És ők voltak a legbátrabb, mindent legyőző stb…
Top ten? Belénk programoztak gyermekkorunkban (sötétség, bogarak-madarak-halak-kutyák, mumus, szakállas, púpos) és később is jó sok mindent, maradt, amitől nem félünk? Tartani kell az idegenektől, a balesetektől, a betegségektől, a holnaptól, és mégis pánikolunk mindentől…
Félek attól, hogy nem szeretnek. Félek, hogy nem szeretnek, csak úgy tesznek. Félek, hogy unalmas vagyok, és félek a középszerűségtől. Féltem a családom, a barátaim, a kutyám, a barátom kislányát, és félek, hogy kimutatom, és akkor ő is félni fog. És irigylem, amiért nem fél, semmitől.
Félek a kudarctól, legyen az munka vagy bármi más, félek az új kapcsolatoktól és a régiektől, és megfelelek?
Pedig szoktam ám mondani, hogy nem félek én semmitől. Kicsit talán lemondó hangsúllyal. Mert amikor jól érzem magam, akkor minden apróságban találok valami jót, amitől egyre jobb, jobban látok, jobban hallok (”könnyebb mások véleményét befogadni”:)), és akkor már a negatív kritika sem tud visszahúzni.
Amikor bántanak a beszólások, na akkor van baj. Az a baj, hogy meghallom, és akkor kezdődik a félelem mindentől, és pánik a vége, és nem nyitom ki az ajtót…(és ebből nehéz kimászni)
A legújabb felfedezésem az volt, hogy “mintha” félnék a volt pasimtól. Ha jól érzem magam, semmi gond, de ha kicsit gyengülök, akkor félek - és nem tudom pontosan megfogalmazni. Talán attól, hogy nem szabadulok tőle?
Félek, hogy ha magamnak nem felelek meg, és megbánom, amit teszek, meg tudok-e majd bocsátani?
És félek, hogy találok megint egy kutyát:)
És persze attól is, hogy engem talál meg valaki, és majd nem hagyom, hogy jó legyen:)
Nincs a világon olyan ember aki nem fél, csak a bolondok. De ők sok másban is bölcsebbek nálunk.
Elgondolkodtam milyen konkrét dolgoktól félek, de a félelem olyan sokrétű, a pókoktól például nem félek, csak iszonyodom. A betegségektől se félek, hanem tartok. Mások bajától meg nem én félek hanem őket féltem.
Félek attól hogy végleg elveszítek fontos embereket, ez sajnos elkerülhetetlen és be fog következni minthogy még alig valakit veszítettem el, de nem mindegy mikor és hogyan történik. A haláltól is biztos félek csak nem szoktam gondolni rá. Legjobban a szerelmem halálától félek. Hogy egyszercsak nem lesz és akkor mi lesz velem. Néha félek attól hogy mi lesz ha kiderül hogy nem lehet gyerekem, ezzel is szoktam magam paráztatni. Vagy hogy lebénulok, megvakulok, olyasmi történik velem ami miatt megváltozik az egész életem. De lehet hogy ez se félelem.
Félek a késtől, a vágott sebektől. Félek a gonosz emberektől, mert árthatnak nekem. Félek hogy elpusztul a föld és az utódaim vele pusztulnak. Félek hogy ne tudok itthagyni magam után semmit és nyomtalanul múlok el mint annyian…
Egy klasszikus is idevág még a Pál Utcai Fiúktól.
Félek a tűztől, félek a víztől,
Félek a hótól, félek a jégtől,
Félek a téltől, félek a nyártól,
A megszületéstől, a pusztulástól.
Félek az AIDS-től, félek a ráktól,
Félek a fűtől, félek a fától,
Az iskolától és a tanártól,
Az ébredéstől, az álmodástól.
Félek a szextől, félek a lánytól,
Félek apámtól és félek anyámtól,
Félek a rendőr gumibotjától,
És félek az isten haragjától.
Félek a zajtól, félek a fénytől,
Félek a csendtől és a sötéttől,
A kísértetektől, a szellemektől,
Az állatoktól és az emberektől.
Félek a vértől, félek a tűtől,
Félek a drogtól, és félek a fűtől,
Félek az újtól, félek a mástól,
A megérkezéstől, az elindulástól.
Félek a Naptól, és félek a Holdtól,
Félek a rossztól, és félek a jótól,
Félek a sorstól, a csillagoktól,
És félek, félek önmagamtól.
szija Ildi is!:) ez olyan jó kis lista a félelmekről, hogy igen nagy örömmel olvastam, mert találtam egy csomó sajátnak hittet is:) de micsinájjon az az ember, aki annyira fél, a szavak hatalmától, önmagukat beteljesítő jóslat, hogy ki se meri mondani őket… na mindegy, azér megpróbálok párat, becsukom a szemem, oszt jöjjön, aminek kell:) Ja, a baleset, betegségek, a hozzám közel állók betegségei, a tehetetlenség és kiszolgáltatottság (bármilyen okból), a tehetségtelenség, erről jut eszembe a közös mumus, az egyik: a középszerúség, ez olyan poén. Mondja már meg valaki, miért félünk tőle, egyáltalán mi az, hogy középszerú? hogy nem vesznek észre, vagy mi?
Emlékszem, NYC-ben voltunk, pár napot. Nem voltam extrém csiniben, de olyan kis nem tömegbeveszőnek éreztem magam - addig. Egy faszi egy kígyoval a nyakával álldigállt az utcán, (állítólag o egy helyi nevezetesség), transzvesztiták, mindenféle színú, ember, állat előfordulhatott, és ott éreztem, hogy itt ha felvenném a lakksztreccs, piros-sárga-fehér-kék csikos miniruhámat, azzal a cuki piros lakk-kalapkával, meg lakkszandival (amit amúgy csak polgárpukkasztási és társaságjobbkedvrehangolási céllal veszek fel tizenötévente:) és ezt a szerkót még megfejelném egy párduccal láncon, nahát akkor se nézne oda a kutya se, de frankón. ijesztő volt. azóta is igen hálás vagyok a kispolgároknak az identitás, különctudatom fenntartásáért véghez vitt elévülhetetlen érdemeikért:)
Ildi: a pasitól félsz, vagy valami érzésedtől..? ezt nem értem teljesen
ronika: neked múködik ez a kiútkeresés..?
ja, ronika: a puf szöveg KIRÁLY!
Középszerűség: igen, hogy nem vesznek észre és belefulladunk a tömegbe. Most és mindörökké. Te is azért írsz blogot,… minden megmozdulásoddal arra törekszel hogy nyomot hagyj magad után. Nálad ez még több is, “különctudat” - tényleg legyél más és villanj ki a tömegből. Most és mindörökké. Nálam nem annyira jelen való, a most kevésbé érdekel, a mindörökké viszont nagyon is. Tehát én mondjuk mostanában nem szeretem annyira ha látszódom, de lesz ez még így se majd ha kibékülök magammal. Nem láttál te még exhibicionistát amíg nem láttál engem úgy, hogy épp jóban vagyok magammal. remélem nem veszett ez az én végleg bele a múltba mert szerettem. Na de vissza.
Kiútkeresés, azt hiszem megy mert kábé ezerszer jobban érzem magam és sokkal kevesebbet parázom mit régen (értsd: 2 hónappal ezelőtt). De ez nem biztos hogy az én érdemem.Ha őszinte akarok lenni nagyrészt inkább a tiéd. De hogy ne érezd úgy hogy fényezlek, lehet hogy mindez csak véletlenül alakult, de akkor is kicsit olyan volt a te megjelenésed az én életemben (most innen nézem) mint egy fenékberúgás, vagy hogy szebben mondjuk, mint amikor rendesen érzed ahogy ráül a válladra az angyalod.
mindjárt írom a többit is, csak azt akarom közbevetni, hogy örülök a témának, a beszélgetésnek..
igen, én is
érdekes… exhibicionista is vagyok, persze, de a középszertől azért félek, mert ha az vagyok, akkor mit csinálok: almát mosok, hámozok, szalagon szerelek dolgokat, tanitok, hegesztek, mittudomén, de ugy érzem, hogy olyan dolgot, amit bárki meg tud csinálni, tehát abszolut potolhato. mig ha irok, ezen keresztül kifejezem magam és néha sikerül jot (értsed siratot, nevettetot, elgondolkodtatot, vigasztalot) irni, akkor ugy érzem, tettem valami olyat, ami rajtam kivul kerult, alkottam valamit (jé, de fura, ezt se gondoltam még igy végig)… tehát létrejott belolem valami, ami onállo életre kelt és mukodott, bizonyitando az én létjogosultságomat… nem ezt akarjuk, mind, akik a kozépszertol félünk?
Ezt ennél kerekebben én se tudtam volna megfogalmazni
királyság! banda, fel a pamlagrol és koccintsunk egyet:)
Hú ez nagyképűen hangzott, nem úgy értettem ám
Helyes, akkor mit iszunk, hol és mikor???
Lemaradtam -
- a “középszerű” alatt a láthatatlanságra, eltűnésre gondoltam, pontosabban az ettől való félelemre. Persze ahogy “kezdődik a para”, bármitől, fokozatosan jön ez is: tudjátok, amikor nekimegyek véletlenül dolgoknak (konyhaszekrény, ajtófélfa), elütnek, stb. szinte fizikailag láthatatlanná lehet válni, ha nagyon legyengül…
- drblondeee-kérdésedre: attól félek, hogy “bolond”, és nem tudom, jó vagy rossz. Féltem tőle a szeretteim, a barátaim. Félelmetes, mennyire jónak hiszi magát, és milyen ügyesen manipulálja az embereket maga körül. (Megnyugtató, hogy nem mindenkit.) Ha hagyom magam, nem félek, ha nem hagyom, félek. Ha összeszedem magam - és majd mondasz valami jót - nem fogok.
- ronika, köszönöm az angyalos commented:)
egészségetekre:)
- igen, a parás időszakban még bevásárolni is utálattal megyek, úgy érzem, mindenki engem néz. Nálam inkább az “elütnek” érzés dominál, ilyenkor van az, hogy tuti, hogy elém tolakodnak a sorban, fellöknek a járdán… igen, fizikailag is legyengülve érzem magam. De a legrosszabb nem ez, hanem amikor ilyenkor olyan helyzetbe kerülök, aminek a magaslatán kellene lennem és tudom, hogy nem tudok, félek, elkezd remegni a kezem… volt olyan, hogy nem tudtam aláírni egy papírt, pedig 2en néztek… még szerencse, hogy az egyik közjegyzőnél volt és kimenekülhettem privacyra való hivatkozással…. ez ellen az egyetlen amit tehetek, hogy adott szituban elismerem, nyilvánosan (jaaaj), hogy engem megvisel a szitu, időt kérek. Amikor ez megtörtént, fura módon az érintettek nem akarták elhinni, mert nem olyan embernek tűnök, aki fél(het)… A csodálatos a dologban az volt, mármint a beismerésben, hogy nem szakadt le az ég, csak kiderült egy fura tulajdonságom (szerintük fura, tovább meg azért nem részletezem nagy nyilvánosság előtt:), és kész. pont. innentől kezdve már nem nekem, hanem nekik feladat és már túl is vagyunk rajta:)
- attól félsz, hogy elveszi őket tőled, vagy hogy ellened fordítja őket? vagy hogy más szemmel néznek majd rád a szeretteid, barátaid? Esetleg még te is másnak, rosszabbnak látod magad, az ő szemüvegén keresztül, mint hinni szeretnéd magad? ilyenfajta veszteségtől félsz? (ha igen, ettől nem kell félned, de nem akarom egyelőre továbbgondolni, mert lehet, hogy nem is erre gondolsz)
- nem piáltunk, de egyébként is virtuális, mindenki a konyhájában koccintásra gondoltam, tudod;)
a középszerűségtől való félelemmel kapcsolatban eszembe jutott még: azt hittem ezt kinőttük tizenhat körül… aztán mégse?
Sőőőőőőt! 16 évesen smafu, olyankor elég beöltözni és máris különlegesnek érzed magad, aztán ráébredsz hogy messze nem elég, sokkal de sokkal több kell.
igen, a beöltözés, frankón:) de akkor még inkább csak olyan kérdőjelként húz magára idióta cuccokat az ember, boldogan, mikor jól megnézik, milyen kis extra. később mintha olyan pontként, ideális esetben nem felkiáltójelként ölt az ember magára ruhát, aztán pont pont pontként egyszercsak már nem öltözni akar, hanem valami mást: írni:), előbbre lépni, festeni, sok, de nagyon sok pénzt keresni, vagy mittudomén.
nem jut jobb eszembe annál, mint amit már írtam, de ez lehet, hogy csak az én komplexlusos hujeségem: létjogosultágot szeretnék (csak) a középszeren felül emelkedéssel, saját jogon, ennyi. más meg talán mást…
Na csá!!!!
Először is köszöntöm Blondeee-kámat! IGEN, ÉN VAGYOK….
Két dolog van bennem:
Az egyik,hogy a félelem ,ami bennetek van ,bennem is szokott. Már csak úgy hívtam az állapotot ,hogy belassultam. Rohadtul idegesített, mert jött és több napig maradt. Semmi más nem segített , csak az,hogy felébresztem magam , eszméltetem magam ,hogy volt nekem olyan időszakom ,amikor ezt az újkori depit inkább elviseltem volna. Egyszerűen látnom kell a létező és a nem létező problémákat és azok súlyát! Valamint az alapszabály: nem tudok megváltoztatni megváltoztathatatlan dolgokat. Én magam mindig megmaradok magamnak, ott leszek ,ott vagyok és bátorítom magam. Ha jól vagyok ,mindenki jól van körülöttem. Akkor nekem jól kell lennem,mert nem tehetetm meg ,hogy fosok.
A másik dolog a középszerűség. Nem a munkám határozza meg a milyenségemet!!!!!! Voltam eladó, tehát fizikai munkám volt, és voltak gondolataim . A kettő nem zárta ki egymást. Most megyek , mert munka van. Érdekes,hogy mindig más voltam mint a többiek. Ezt ők mondták.
Puszi
hello Pityukám, na végre:)
Igen, ezek jó technikák, az önszuggesztió szerintem is csodákra képes, de nem mindíg:) igaz, ha eleget gyakorolja az ember, fejleszthető, tényleg, ezt megtapasztaltam. Segít a felelősségérzés is (néha), feltéve, hogy elegen vannak körülötted, akikért felelsz. Ha kevesen, esetleg senki, az kicsit nehezíti a feladatot.
Nem zárja ki a munka meg a gondolkodás (képessége) egymást, tehát attól, hogy valaki kazánfűtő, lehet egy igazi filosz, ragyogó elme, aki a gondolataival világokat vált meg. De az is igen valószínű, hogy szándékában áll majd, hogy a gondolatait a munkájában is kifejezze, hogy önmegvalósítsa magát. Mert bár nem a munkád határozza meg a milyenségedet, azért ha sikerül benne elérned valamit, mint ahogy neked, gyanítom, sikerül (hálIsten), akkor azért másképpen tekintesz magadra, másképp érzi magát az egód meg a lelked is a bőrében, mintha a boltban kenyereket pakolnál, nem? puszillak!
jaja, ez a pityu jól lássa a dógokat
kérem mi favágók sokat filózunk
tennap is a jani monta, hoty kitanáát
ety tejjessen újj rencert
de a peti bá lehüjézte
és asszonta, evvót a komunizmus
na ez a baj evvel
ha kevés a művelccsék
mek nem tudunk konkresziákon részvenni
de láncfürrészbe jó a jani!
[...] Félelem és reszketés, Kopasz csajok, dr. Blondee. trackback Tekintettel arra, hogy úgy tűnik, még nem merítettük ki a témát, április 23-án délután az online pamlagolás témája a félelem, a szabadság dilemmájával [...]