Asz(k)eptikus vagyok, lapozni akarok 2007 Május 30.
Posted by drblondeee in Blog, dr. Blondee, olvasás, Írás.trackback
Honnan ez a asz(k)eptikus* [A sebszéleket összeölti aszeptikusan a halál] lét(t)engődés, nem tudom, és igazságtalan se lennék szívesen, ha nem muszáj, csak kivételes esetekben, pl. amikor a kaland és a hecc kedvéért szeretetből elfogult vagyok, mert muszáj.
De nem vagyok, ha rólam van szó, legalábbis nem szándékosan, tehát az igazságosság kedvéért vissza is vonnám a tengődés szót ebből az összefüggésből mostan.
Gyerekként fenemód bosszantott, hogy nem értem, a felnőttek min nevetnek,
és emlékeim szerint roppant módon vágytam arra az állapotra, ahol majd a viccesnek szánt felnőtt mondatok (úgynvezett poénok) (és persze a komoly dolgok is) azonos amplitúdójú rezgésre késztetnek majd a felnőttekkel, haj, de minden más lesz, gondoltam én akkor, TV híradó néző kiskoromban. (Egy gyerek azt se tudja, mi az a poén, se a vicc. Akkor nevet, ha örül. Nődögélni kell, mire megtanulod, hogy amin sírni lehet, azon nevetni is, te választasz, és te a poént választod, mert sírni nem jó poén. Na.)
És lőn, értem a vicceket, érteni vélem az újságok cikkeit, amit meg nem, arról sejtem, hogy nem is arra szánták, hogy értsem, tehát végül is értjük egymást és ez néha szörnyű.
Sétálsz az utcán, érted a boltok feliratát, érted a 100 ft-os kicsinyke bolt eladójának szavát: a kutyát tessék kinthagyni, jó? Mit kér? - A két kérdés között nem tart szünetet és mindkettőnknek világos, hogy vagy vásárolok, vagy kimegyek a kutyával, a két dolog kizárja egymást, de kérdő tekintetéből úgy olvasom ki, hogy azért ő eladna nekem 99 ftért négy tekercs egyrétegű, népszabadságra emlékeztető minőségű wcpapírt (azért népszabadság, mert láttam) végül is.
Mondom, hogy azt kérem, táskába tegyem, nem köszi, jó lesz ez így, és már megyünk is. De miért mondta, hogy ne hozzam be a kutyát?? Semmi értelme nem volt, ő is tudta.
És így tovább. Kiss Péter az ÉS szerint benne lehetett az öszödi beszéd kiszivárogatóinak érdekeltjei között. Günter Grass belépezz a Waffen SS-be, mert muszáj volt, csak most ért meg rá, hogy beszéljen róla, szégyenli is meg nem is. Ja, Váncsa István idézi bizonyos Pelczné Gáll Ildikó beszédét, “erős szolgakényszer” címmel, a kifejezést egyébként említett politikus találta ki és mondta el, sok egyéb más mellett is, sajnos, vagy nem. Értelmetlen, ez a biztos pont. Értelmetlen és cinikus is valószínűleg, és rohadtul unom.
Ettől persze senkinek, rajam kívül, nem lesz se jobb, vagy rosszabb, vagy igen, mert azért ez az aszkepszis mintha nem csak rajtam ülne fekete varjúként a vállamba mélyesztve karmait, hűséges repülőállat látszatát keltve.
De, mintha értelmüket veszítenék a szavak, a mondatok bizonyos kontextusokban. Nem mindenhol, ez az optimizmusom rejtett fehér lyuka. De sok helyütt, olyan helyeken, ahol a magamfajta használni szeretne, de nem tud.
Felnőttem, érteni vélem, mi zajlik, de mintha mégse. Mintha újra gyerek lennék, de úgy, hogy értem a poént, csak nem értem, minek ez nekünk, legalábbis hova tovább és hogy a nevetés-nem nevetés alternatívája mellett mi marad nekem, eredetileg gondolkodó lénynek, aki úgy fordul a világ felé, hogy használni akar. Nem afféle mártírként, nem is kitüntett lángelmeként, csak afféle parasztként, mint akinek ez a “dolga”.
Nem kenyerem a hibáztatás, a bűnös keresése, a végén úgyis magamban találom meg, és ez jó, nekem, de addig is, amíg eljutok magamhoz megint, szeretném megtudni, kinek, minek jó, hogy valakik el(v)eszik előlünk a szavakat. Úgy értem, már értelmes emberek gondolatait is asz(k)eptikusan olvasom: nem fertőznek, és mégcsak kételkedni sincsen kedvem többé, mert hiányzik a mondatok alól valami, ami nélkül olyanok, akár a felrobbanó írógép szanaszét repülő betűi a szőnyegen.
A rendszerváltás után volt jó írni, mert hatása volt. Most, kiderül egy államtitkárról, hogy ügynök volt, kiderül, na és? A bíróságok úgy működnek, ahogy, na és? Mondhatsz, írhatsz, te meg ő, meg én, bármit, okosat, vagy butát, na és?
Mégis, használni akarok. Valaki kaparja már össze azokat a betűket a szőnyegről. Lapozni akarok.
*Aszeptikus: köznyelvi jelentése: „fertőzésmentes, csíramentes”.
különlegesen írsz, megyek is gyorsan még szétnézni nálad. én mohó
biztos szép napom lesz, ha így reggeliben rád bukkantam, hála balettkáknak meg zolikáknak 
köszönöm szépen, lehet, hogy mégiscsak erőt merítek és mégiscsak magam állok neki a betúösszekapargatásnak.
csak úgy, mint a gyerek a köveket, összeszedni a szavakat, tenni, venni, rakosgatni őket, markunkban melengetni, míg izzadt tenyerünk lesifiteli róla a homokot, zsebünkben csiszolgatni, elcsodálkozni egy egy furcsa mintán, erezeten, aztán az utcán, udvaron kirakni, valami érdekes formában és elbámészkodni rajta, talán csak magunkban, talán másokkal… lehet, hogy másoknak az fog tetszeni rajta, hogyan sziporkázik rajta a fény :))
Radnóti Miklós: Mivégre
Felnőtt vagy, - szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza, - szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már? - kérdi, s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak! balra Kína
és jobbra lóherés, örök vadászmezők.
Ó. hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már, honnan fú a szél? -
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít..
“Csak ülj a földre és beszélj az égre.”
S nem ül le. S nem beszél.
Felnőtt és azt sem tudja, hogy mivégre.
Ez a vers jutott eszembe, az egyébként nagyszerű írásodról (bár zavart az az egy-két fölösleges politikai sallang, te érted mire gondolok). Meg az, amiről talán beszéltünk Bozsokon, Kószegen, vagy akárhol. Hogy minden relativizálódás mögött - szerintem - értékválság áll, az értékválság mögött pedig az ember rossz oldalának (Csillagok háborújában a “sötét oldal”, a kereszténységben a “sátán, az ördög”, vagy akármi más, az ősvallásokban a negatív energiák, a mesékben a sárkány, a pszichológiában a lelkiismeretfurdalást okozó pszichózis stb.) palástolatlan dominanciája. A közösségek szétverése, az értékek tudatos pusztítása, a haszonelvűség a szolidaritás helyett és hasonlók. Talán a taoizmus az egyetlen irányzat, ami választ adhat a dillemádra, dillemánkra. Menni az úton, figyelni, miközben cselekvően kimaradsz az egészből. Illetve csak szemlélődőként veszel részt benne. Csakhát, ahogyan írod, mi mindíg cselekedni akarunk. A kérdés csak az, elegek vagyunk-e ahhoz, hogy magunktól eldöntsük, mi a jó a világnak.
Gyerekekről nekem ez furakodott a fejembe:
“A gyermek mostanában nyugtalan
Kit lelkem mélyében elrejtve hordok
A gyermek mostanában nyugtalan, -
A gyermek, kit csak én tudok magam,
Haragszik.
Sír és liheg - dobban szivembe’ szíve,
Arcáról eltünt a szelíd mosoly -
Ráncolja rám nagy homlokát és oly
Mogorva.
Én járok és csinálom, ami dolgom
És mondom jóestét és jónapot
És merre megy? És ön mennyit kapott
Belőle?
Ahol a villamos megáll, én is megállok
A kémények közül kinéz a Hold
Alatta állok én s a szürke bolt
Fölötte.
Kinéz a hold. És vár. Én visszanézek,
A tekintete egyre tétovább; -
Már nedves és felhős - nem megy tovább,
Kicsordul…
A fordulónál pénzt veszek elő,
A szél hajambakap, mint könnyü kéz, -
Megfordul és szájtátva visszanéz:
Hát nem jössz?
A sziklaszirtre némán tűz a nap
És nincs, aki belőle bort ereszt -
Csúcsán mohos, penészes kőkereszt -
Tovább mék.
Este az ajtóban kulcsom csikordul,
Ádámcsutkám jár fel s alá - eszem.
Csók nélkül is elalszom csendesen
Az ágyban.
De kit lelkem méhében rejtve hordok
A gyermek ébren van, nem alszik el
És felriad és rugdal és szökell, -
Nem érti.
Felül, körülnéz a sötét szobában
Arcomra hajlik, nagy szemet mereszt,
Aztán legörbül a szája: - hát mi ez?
Őrült vagy?”
(Karinthy)
Kövekről meg ez jutott eszembe:
“Huszonkét nap, kettesben egy kaviccsal
2000
gyalogút, kavics
960km, 1,5cm
Választottam Kiotóban egy kavicsot egy közeli autóparkoló sóderéből, és zsebembe téve elmentem vele Észak-Nyugatra a Japán-tengerig. Ott megmostam a kavicsot a tengervízben, majd visszagyalogoltam vele Kiotóba. Útnak indultam ezután Dél-Kelet felé is, és zsebemben a kaviccsal elgyalogoltam a Csendes Óceánig. Az óceán vizében is megmostam a kavicsot. Visszatérve Kiotóba, letettem a kavicsot az autóparkoló sóderébe, oda, ahonnan felvettem. Huszonkét napon át 960 km-t gyalogoltam, télen, egyedül, azaz kettesben egy kaviccsal. A kavicson nem látszott semmi változás. Ez a gyalogút abban különbözött a land-art művészek korábbi zarándokútjaitól, hogy ők rendszerint fényképpel dokumentálták az útjukat, én egy kaviccsal. A fénykép a valóság látványának másolata, a kavics viszont magának a valóságnak egy darabja. Azzal, hogy az utat nem fotóval, hanem egy kaviccsal dokumentáltam, feláldoztam a láthatóságot és a megmutathatóságot, ugyanakkor, a cselekedetet beletéve egy kavicsba, mint kapszulába, a feláldozott látvány helyett magát, a valóságot nyertem el.”
(Varga Ferenc, szobrászművész)
a kavics meg jól szórakozott az igyekezeten, hogy megmutassák neki a világot - neki, aki pár milliárd éve már köszöni szépen, egészséges sziliciumdioxid, és mint ilyen, ott volt, mikor összeállt a bolygó, mikor kialakult rajta a légkör, és valszeg ő fogja lekapcsolni a villanyt, amikor vége lesz ennek a földesdi sztorinak.