Dr. Blondee & the dog blog

Mert mit tegyen az ember akkor, ha jó.

Ha rossz, akkor könnyű. Könnyebb.  Küzdelem,  bízva bízol,  fájsz,  várod a kegyelmet, ha nem  vagy hülye,  tanulsz,  ha hülye vagy, lassabban,  tanulod  magad,  egyszercsak eléred.

Ott álldogálsz, határozatlanul, a halmazod peremén, azon az addig (be)láthatatlannak tűnő határmezsgyén és akár egy veréb, belépsz a körödbe. Bebocsáttatsz. Egy veréblépte, ennyi vagy, megérkezel magadhoz. Az csak a hab a tortán, hogy frappáns mondatok fogalmazódnak meg benned, akkor, amikor kell és ki is mondod. Viccesen, stílusosan, nem küldöd trágárul a picsába a rosszindulatú piszkálódót, nem veszed fel az ő fonalát, nem kapkodsz, szórakozol, a betyár kutya meg a macska, Béla, ezt is megértük.

“…nehéz a testről, a fájdalomról írni - és ő tud (Farkas Péter: Nyolc perc című kötetéről) -, mert nagyon nem szabad az ember közben (se az író, se a fájó ember:). …” - írja Esterházy Péter a júni. 8-i ÉS-ben.

 Erről van szó. A fájdalom korlátai után kiszabadulsz az öröm szabadságába, és… jól megijdesz. Az öröm, természeténél fogva nem becsapódik, lehet nem észrevenni. Inkább kúszik, akár egy illat, megkörnyékezi az érzékeidet, beszippantod az illatot, hogy ne mondjam, betépsz, mosolyog a szemed, a szíved, és eljön a pillanat, mikor nem tagadhatod tovább: jól vagyol.

Kicsi verébke, beléptél a juharszirupos pácba, kisütnek édesen, vagy elrepülsz tán. Mire megyünk mi egymással, te öröm, aki a félelmeimet is magadba szippantottad. Nem vésznek azok el, csak átalakulnak, tudom én jól, kis szívem verdes, hát tojok az egészre egy fehéret, megadom magam.

Hát nincsenek befizetve a számláim, foghíjas a csempém, még a kutyámBéla is olyan borús tekintettel figyel, ez idehugyozik, megint, valamiféle buldogbosszú a konyhabútorellenem, árva jénaim mélyén aszott paprikák és paradicsom csücsül elnyomva a fonnyasztott hagymadarabkákat… te, a mindenit, ez lecsó, nem is akármilyen.

MT., jövendőbeli dr Merline monda jókor, jóhelyen: ne a félelmeidben élj, abban, hogy mi volt és hogy mi lehet, ha. Éljél most, éld ezt, ami van. Jókor, jóhelyen, adom tovább, remélem, még sokszor, jó helyen, paprikám, paradicsomom is van még.

Boldogság, te fonnyadt zöldség képében érkező isteni lecsó, hát én teszlek azzá, ami vagy. Azt hiszem, ennyi. Én adtam a savadat, a borsodat, most itt pihensz árva tűzhelyemen, néhány odarittyentett tojásra várva, nem paprika, nem paradicsom, nem hagyma, összeraktalak benneteket.

(Nem tudom elégszer elmondani, mennyire hálás vagyok annak, aki arról gondoskodik, hogy jó emberek legyenek körülöttem. Kicsi korom óta. Kiállítást szervezek épp, boldoggá tesz (részletek később), rohangászok körbe az örömömmel, lépegetünk előre, újabb öröm… és… örülnek velem egyen-ketten, paradicsommal dobálnak, mondhatni:) Mázlista vagyok, na.)