Dr. Blondee & the dog blog

Megérkeztem Szigetre. 6-kor indulás Iflappal Szombathelyről, 9-kor Buda, hogy megtalálom-e a helyet? Naná.

Vagy ötezer éve nem volt rajtam hátizsák. Miközben az Árpád hidat kerestem, a 15 kilónyi két napra való:) cuccal a hátamon, arra gondoltam utálom az egészet. Körömcipőben tipegnék, kocsiból tisztán, illatosan kiszállnék, egy szál kétdekányi csini ridiküllel a vállamon.

Ehelyett a kényelmes szandi, súlyos teher a hátamon, szorít, nyom, izzad a hátam, a karom meg a csípőm is elzsibbadt az első tíz perc után, a pink ridikül pedig végképp eltűnik a hátizsák mélyén. Gyalogolok a cél felé a Duna parton, kedves HÉV ellenőrök igazítanak útba, aztán két szórólapárus, mindannyian arról győzködnek, hogy csak két megálló, ugyan ne gyalogoljak már.

Vidéki lányka, dehogy szállok én fővárosi járműre, mi az a pár száz méter… Vándorlok tovább, a körömcipős vágy elillant, kezdek át(vissza)lényegülni hátizsákossá és jó. Mire megtalálom a H hidat és átveszem a karszalagjaimat, a lábam tiszta por, a zsák is mintha könnyebb lenne. A beengedők rögtön karszalagolás után közlik, hogy gyalog itt nem tudok bemenni, csak kocsival. Ergo: stoppoljak. (Dehát hova? Hol van mindenki, csak néhány konténert látok) Megfogadom a tanácsot, egy hűtőkocsi közeleg, nem vesznek fel, de a srác mellettük szerencsére megkönyörül: gyere pattanj fel, és már “száguldunk” is: a kismotor majd’ kileheli a lelkét, de szabdalunk rendíthetetlenül a cél felé. Aztán elérjük az első sátrakat, sátrak az út mentén, Te jó ég, ez egy kisváros, megérkeztünk a központba. Nem akarok arra gondolni, hogy innen majd ki is kell sétálni, valószínűleg már délután. De nem ám, inkább beülök a sajtókonténerbe kicsikét, lábam mellett kis zsákommal és írok nektek egy rövidet, miután megittam a kávémat.

Kisöcsémnek meg se mondom, hogy este fél tízkor Chemical Brothers, mindegy, Montana-ban is jó neki most szerintem, nekem meg itt lesz, ha odaérek az Tinariwen-re, de főleg Cesaria Evorára.

Na, majd mesélek, most meg elmegyek lábat mosni:)