Pengeélen ha táncolsz 2007 október 8.
Posted by drblondeee in Félelem és reszketés, Sose halunk meg. Vagy...?, Vas megye, dr. Blondee.trackback
Amikor a hajlék nélkül maradt nôknek szállás után kutakodtam, többen kérdezték tôlem, hogy szociális munkás vagyok-e? Esetleg mániás segítô? – olvastam ki a tekintetekbôl.
Pedig csak arról van szó, hogy a véletlen folytán egymás után két olyan emberrel találkoztam, akikrôl úgy éreztem, bármelyikünk járhatna az ô cipôjükben. Kegyetlen világot élünk, emberemlékezet óta így van ez. Az emberek különbözôek, az érzékenységünk, a tehetségünk, a tűrôképességünk is az, hát persze, hogy más eszközökkel próbálunk boldogulni. Akikkel találkoztam, boldogulni próbáltak. Ez az, ami felkeltette a szunnyadó segítô szándékot bennem, és a kíváncsiságot is: mi lenne, ha?
Ha egy hozzám hasonló embert sodorna vagy a magánéleti válsága, vagy a munkanélküliség, vagy az egészségi állapotának romlása olyan helyzetbe, amelyben kell, hogy kinyúljon egy kéz, ami megtart. Kapaszkodót, néhány emberi, jó szót és menedéket nyújt egy éjszakára, vagy néhányra.
Csak addig, amíg az oly törékeny önbecsülést és önbizalmat összeszedi, hogy aztán újra teljes erejével és kisimult lélekkel térjen vissza a mindennapok küzdôterére. Aki bajban van, ritkán hivalkodik vele. Nem büszkélkedik azzal, hogy bántalmazza a férje, hogy enni is alig van mit, inkább elrejti a nyomorúságát, az emberi lélek már csak ilyen. Elrejti és küzd, ahogy tud, amíg bír.
Körbejártam Szombathelyt, és nem találtam más szociális intézményt, „csak” a hajléktalanszállót. Vagy inkább megtaláltam. Vetett ágy és jó szó is akad itt a szükségben. Fény derült a reményre és nagyon jó ez így, tél elôtt.
úgy látszik, hogy már a természetes emberi együttérzést is kisajátította a szakma (szociálpolitikusok, szocmunkások stb.) szinte betolakodónak néznek, ha “amatőrként” tenni szeretnél másokért.
[...] ez már többször, persze, akkor például, amikor egy hajléktalan nőnek kerestem (kettőnek tulajdonképpen) szállást. Induljunk ki abból, hogy aki hajlék nélkül marad, mindegy mennyi időre, az kevéssé [...]
Szia!
Többször is elolvastam a cikket, az asszony történetét, aki részegen, cukorbetegként feküdt az aluljáróban. Szegény, de sajnálom!-gondoltam magamban. Aztán eszembe bölcs kedvesem örökzöldje, mely szerint:”Sajnálattal megalázni egy embert nem lehet!” Hmm, és hirtelen kijózanodtam, mert eszembe jut egy másik örökzöld, melynek a lényege, hogy minden ember a saját életének az irányítója, vagy épp a “segíts magadon..” Tudod, hogy miért jutott az utcára? Bizonyára ő is áldozat. A rendszeré, a változásoké, ami mindenkinek az életét felkavarta, ami az apámat munkanélkülivé tette és még más egyéb….Most bennem is kavarognak az érzések, sőt inkább az indulatok. az ok egyszerű: szociális munkásként része vagyok annak a bürokratikus és a szociális érzékenységet kisajátító rétegnek, amely nem adta meg azt a fajta ellátást az asszonynak, amelyre -szerinted- szüksége lett volna, a hajlékot.
Pedig dehogynem! Ugyanis naponta körülbelül 100 ember dolgozik azért, -esetenként a saját családjukat is háttérbe szorítva-, hogy segítsen a problémákkal küzdő, vagy rászoruló, nélkülöző családoknak!, hogy másnap ne kelljen részegen, az otthonukat és a munkájukat elveszítve az aluljáróban feküdniük. Teszik ezt önzetlenül, meglehet néha unottan, de szívvel.
Egyetlen dolog kell a megoldáshoz, akarat! Az asszonyé!
És, ha a sajtó “igaz”, akkor ezt is megmutatja!
Üdvözlettel, Sziporka
Hahó,
köszi az észrevételt. Tudom, miért jutott az utcára, később találkoztunk mintegy 2 órás beszélgetésre, így ismerem a sztorit, de lényegtelen a történet szempontjából. Annak jártam utána, hogy ha egy este rosszul alakul, és részegen TE, vagy én, vagy bárkinek úgy hozza a sors, hogy nem lesz hol aludnia (őt a barátnője dobta ki akkor este), akkor létezik-e egy hely, ahol meghúzhatja magát egy nő (vagy férfi) néhány éjszakára, anélkül, hogy mindenféle büroktratikus keresztutcán kellene végiggaloppolnia.
–”amelyre -szerinted- szüksége lett volna” - nem szubjektív kérdés, tőlem függetlenül is erre volt szüksége
–”Pedig dehogynem (adta meg neki)! Ugyanis naponta körülbelül 100 ember dolgozik azért,…” - nem, neki ott és akkor senki nem adott hajlékot. Ez a történet nem arról a kb. 100 emberről szól, akik akkor valahol dolgoztak, hanem arról a kb. 6 emberről, akik megismerték a helyzetet és nem segítettek, mert állításuk szerint nem segíthettek.
Utóirat: őkis elismerték, hogy nem jól múködnek a dolgok. Akarunk-e fogadást kötni arra, hogy azóta próbáltak változtatni a rendszeren…? Pedig sajtként megígértem, hogy - hacsak addig nem fal fel valami egér - támogatom az ügyüket a macskatanács előtt. Nem kerestek…
üdv és örülök, hogy gondolkodunk erről, dr Blondee