Dr. Blondee & the dog blog

Az írás helyett írhatnék persze bármilyen más “leíró” formát is, a festésen, fotózáson keresztül a színházig, majdnem mindegy, de csak majdnem, a lényeg most a viszony.

Azért majdnem mindegy, mert mindegyik leíró forma alapvetése a megfigyelés. Elmész egy “eseményre”, mondjuk egy koncertre és megfigyeled őket, aztán leírod.

De milyen lehet, legyen a viszony megfigyelő és az ojjektum között? Ez a médiamunkás régi dilemmája. Nem lehetne dilemma, persze, az elmélet szerint, de most nem arról lesz itt szó. A való gyarló életben két véglet létezik: jó viszonyt ápol a két fél, ergo ennek veti alá szemlélődését, értékelését, vagy kekec dög, nem ápol jó viszonyt, akkor több lehetősége van, úgymint semlegesnek maradni, akkor viszont a kapcsolat nem az igazi. A mindennapok pedig a valóság pengeélére kényszerítik az ember. (hülye mondat, nem volt jobb momentán. mementónak itt hagyom:)

Tény: többet tudhat meg tárgyáról, aki alkalom adtán együtt sörözik (viszikizik:), több háttérinformációra tehet szert, hiteles helyről, egy só, mint száz: alaposabban megismerheti. (Ismerek olyan joooobb oldali újságírót, aki büszke arra, hogy kifejezetten jó viszonyt ápol bal oldali politikusokkal, együttbulizás, stb. formájában)

Nem kerülhetem meg a vidéki újságíró fogalmát (vidéki színház detto) sem: ha nem is kényszerül az ojjektum kezéből enni, értsd: nem függ attól, azért a jó viszony nem árt, kevesebbet talán, mint a nem jó. Ad absurdum – ilyen az élet – megtörténhetik, hogy valamely alany a nem jó viszony okán úgy dönt, nem nyilatkozik a megfigyelőnek, vagy az ő által képviselt médiumnak.

itt egy egészen friss. A példa nem tökéletes, sőt, de a lényeg ugyanez: nem nyilatkozik az illető (itt Ágh Péter/Fidesz vs Krilov/Safo-MSZP.

Jogos a kérdés: na és akkor mi van? Ne hagyjuk magunkat elsodorni más kérdések irányába ezzel, térjünk vissza az eredetihez: milyen légyen a helyes viszony megfigyelő és objektuma között – vidéken.

Nem vidéken más a dolog jelentősége, még ha a dilemma fenn is áll: sokkal több ember, helyszín, esemény és ügy van, ami csökkenti az egyesek jelentőségét és enyhíti a kölcsönös kiszolgáltatottságot.

Ám vidéken kevesebb van, megfigyelőből és ojjektumból is, hát ismergetik is egymást, óvatosabbak is.

Kép forrása

Ki fenyegetéssel, ki könyörgéssel, ki sértődéssel reagál a megfigyelő negatív észrevételeire, vagy marad az ignorálás, teljes, vagy részleges. (Nem nyilatkozom – ok, neked elmondom, de le ne írd).

A tapasztalataim abban erősítenek meg, hogy a jó viszonyra való törekvés szép szándék ugyan, de ha nem is kurválkodáshoz, legalábbis meghasonuláshoz vezet. Példának okáért kapok egy koncertmeghívót. Előzetes ismereteim szerint nem gagyi lesz a produkció, meg is írom ezt, majd elmegyek a koncertre, ami nem is lett gagyi, hanem kiemelkedő minőség és intellektuális kaland, de: a legnagyobb jószándék ellenére a hegedű hamis volt. Itt álljuk meg, egy példára.

Első megfigyelési feladataim között szerepelt egy falusi iskola adventi előadása. A célpont: helyes gyerekek, lelkes tanítónénik, izzó szemű büszke szülők a nézőtéren és több hetes készülődés a műsorra. Az esemény pozitív vonásaként persze még említeni kell a közösség erejét, hagyományok tiszteletét, stb., de a műsor kulturális, művészeti vonatkozásait már nehezebb lenne, nem ragozom – mindannyian ismerjük az iskolai fellépések átlagos színvonalát, hangulatát.

Hát mi legyen a viszony, mi vezérelje a mekkfigyelő, leíró embert itten? Az objektív megfigyelés és leírás elvét nyugodtan ki is dobhatod: ha nem a jó szándéka, az értékek keresése vezérel, hát miféle tudósítás lenne abból. “Mucsajröcsöge alsótagozatosai léptek fel tegnap este a helyi kultúrház alig fűtött, alig világított és alig hangosított színpadán, és akinek nem vére, ne vegye magára, de förtelmesen hamisan énekeltek szegényeim, ami nem is csoda, mert maga a tanító néni sem a hangjával tűnt ki közülük. Mi mást is várhatnánk persze akkor, amikor a magyar felsőoktatás olyan helyzetben van, amilyenben: tisztelet a kivételeknek, azok mennek tanítónak, akiket máshova nem vesznek fel, mégcsak az erre való képességeiket sem firtatja senki, a fősikolákon azok és azt tanítják, akik, amit 20 éve, bla bla bla”

Neeeem. A megfigyelő most inkább értéket keres és fel is mutatja azt, nem azért, mert a röcsögei tanító másnap azonnal felhívja a főnökét, elégtételt követelve – persze simán – de nem ebbéli aggodalma okán, csak mert… miért cseszne ki pont egy szerencsétlen általános iskolával, elég azoknak a bajuk.

Szóval elmentem a koncertre, ami tényleg jó volt, annyira jó, hogy még kritizálni is érdemes (csak a hegedűt, semmi mást), mert van benne anyag, nem törik szét a kezeid kközött, de diplomatikus módon nem tettem – mert miért pont őket, akik tényleg valami jót csinálnak. Ez a véleményem az írásból ki is derült, mármint a jó.

Majd valamivel később tudomásomra jutott az ojjektumnak az a véleménye, hogy azért van benne egy mondat, ami mintha degradáló lenne, legalábbis félreérthető, legalábbis negatív. Hm. Ez indított arra, hogy hangosan elgondolkodjam az említett viszonyról.

Felmerült ez már többször, persze, akkor például, amikor egy hajléktalan nőnek kerestem (kettőnek tulajdonképpen) szállást. Induljunk ki abból, hogy aki hajlék nélkül marad, mindegy mennyi időre, az kevéssé önérzetes, mondhatni ki van szolgáltatva. Mivel én nem voltam kiszolgáltatva, segítő szándékkal végigjártam a Családok Átmeneti Otthonát és megpróbáltam bejutni a hajléktalanszállóra is, utóbbiba nem engedtek be a lakók személyiségi jogaira hivatkozva, amit nehezen elfogadtam ugyan, főleg mivel később beengedtek, sőt készséggel adott felvilágosítást az intézmény vezetője.

A dolog – a viszonyt értintő – szépséghiba ott van, hogy

1. a családok átmeneti otthonának vezetője a cikk megjelenése után helyreigazítási kérelmet küldött, nem azért, mert vitatta valamelyik állításomat, hanem mert a leírtak nem kellően pozitív színben tüntették fel az intézményt. (Azt szerette volna helyreigazításként, ha idézem is a törvényből azt a részt, melynek értelmében egyedülálló nőt nem engedhetnek be a szállóra. Én azt írtam, hogy a szabályok értelmében nem engedték be. )

2. a hajléktalanszálló vezetője ottjártam másnapján a főnökömet hívta fel. Hogy pontosan miért, nem derült ki, vélhetően úgy gondolta, helyreteszi a megfigyelőt. Amikor felhívtam, hogy megtudjam hívásának okát, emelt hangon, és – felteszem korkülönbségünk okán kioktató hangnemben tett érthetetlen szemrehányást, szerepelt a szavai között az inkorrektség is, pedig cikk, vitatható tárgy nem is volt, azon kívül, hogy késő este megpróbáltam bejutni a hajléktalanszállóra. Később lehiggadt én pedig megírtam, hogy a hajléktalanszálló teljesen rendben van, mert így láttam, felesleges volt hát az indulat, de volt, van.

Milyen viszonyban legyen hát megfigyelő az ő objektumához vidéken? Arra jutottam, hogy nem kell a jó, úgy értem nem szükséges.

Karnyújtásnyi távolságot kell tartani a megfigyelés tárgyától, mert soha nem lehet tudni: ölelés, vagy ökölcsapás lesz-e a vége, ha azt mondom: fasza koncert volt, csak a hegedű volt néha hamis.