Dr. Blondee & the dog blog

Láttuk a filmet. Bozse moj, de minek. Azóta azon töprengek, mit is érezzek a filmmel kapcsolatban.

Cinikus világban élünk, ha romantikus vagy, az egyet jelent a negatív értelemben vett naívsággal (balek, vagy valami hasonló, tudom, hallottam eleget:).

Mégis, mindannyiunkban ott él a vágy a jó, a szép iránt, a gonosz és a rossz küzdelméből a jó győzelme iránti remény iránt (ezért is volt csalódás, mikor a MelGibson Passió végén a feltámadást a lyukas kezű Jézusszereplővel kifigurázták, mondván: az emberi gonoszság a VAN, a feltámadás a SOLL, ami nincsen, szóval a mérleg negatív, happy endet, csodát, feltámadást ne várjál. Most már értem az egyház kiborulását a film miatt, jóllehet nem értek velük teljesen egyet, de vissza a Bűbájhoz).

Ha kijössz egy moziról, arról lehet tudni, hogy ért valamit, hogy hatással volt rád, pontosabban hogy azonosulni tudtál valakivel. Ez hiányzott ebből a filmből, ezért volt csapnivaló. Az volt a dilemmám, hogy vajon azért érezzük magunkat olyan furán a film után, mert hiányzik belőlünk a mesék, a csodák elfogadásának képessége cinizmusunk miatt, vagy azért, mert nem is volt mese.

Ez utóbbi az igaz, hiszen ha azt látom a vásznon, hogy a tiszta lelkű, szűz Hófehérkét mérgezett almával akarja megölni a boszorka, hogy szerelmétől elválassza, de nem sikerül és a szerelmesek boldogan egymás karjába borulnak, én örömmel engedem felszínre az 5 éves énem (valszeg ezért is vagyok a moziban) és katartikus örömöt érzek miatta.

De mi a fenét kezdjen egy csodákban hivő öt éves azzal, hogy Hófehérke tulajdonképpen egy esendő nőci, aki amikor jó képű válóperes ügyvéddel találkozik (ügyvéd, aki romantikus herceggé változik - ez aztán tényleg mese), elfeledi az amúgy nem túl igényes rajzfilmháttérerdőt minden madarával és hercegével és - bár magának sem meri bevallani! - beleszeret a mellkasszőrzetébe (aki látta, ismeri a mozdulatot, bocs:). Egyre kevesebbet énekel, de amikor a - mellette immár - butának tűnő, kirakatbábarcberendezésű hercege megtalálja, kb. úgy és annyira örül, mint az a feleség, aki éppen gyenge flörtbe keveredett valakivel 10 év házasság után, amit a gyanútlan férje, aki épp nem flörtöl, nem vesz észre, de korán hazaállít este egy cserepesvirággal, hogy meglepje asszonyát, így próbálván szert tenni némi szexre az amúgy kihűlt házasságban. A nő erre úgy tesz, mint aki örül, de rohadtul nem érdekli, szexelni pedig végképp semmi kedve, mert a szíve épp máshol jár, na kb. így örült Bűbáj Giselle a csodavilágból földre szállt hercegnek. Ne mááá.

Giselle dalára a patkányok és galambok illannak hozzá a földön, a Central Park járókelői pedig vele énekelnek, míg ugyanazon a földön épp válóper folyik, ádáz csatározással. Most akkor mi van? Cinikusak az emberek, vagy musical szerű táncra perdülnek, vagy mi.

A Hairban működött ez a dolog, a kosaras nyulas filmben meg a rajzfilmfigura és emberek  párhuzama, meg az ember és tündér csodálatos átváltozása is működött már valahol, de ezek így egy filmben egyáltalán nem.

Port.hu : “…Ekkor a korábban fergeteges paródiafilm átmegy korrekt romantikus vígjátékba, ahol a hercegnőnek választania kell mesebeli lovagja és egy nagy almai elvált ügyvéd között. Ez a rész sincs rosszul megcsinálva, de ekkor már a korábbi poénpetárda adag is jelentősen csökken. Szerencsére minden hibán átsegít bennünket a főszereplő Amy Adams csodálatos játéka, aki valami elképesztő hitelességgel játssza a naivát. A Grace klinika Patrick Dempsey-je kellően sármos az ő partnereként, és neki köszönhetően nem csak a családos, de az egyedülálló nők is szívesen jegyet váltanak a filmre. Jól teszik, mert a Bűbájban az apró hibái ellenére nem lehet csalódni…”

Hát ja. Nem is. Azért a gyerekeket inkább hagyjuk ki ebből, menjenek az egyedülálló nők, ha már valakinek muszáj nézni, nekik belefér eggyel több, vagy kevesebb szar mese, ráadásul ki is jöhetnek a moziból, nem?:)